A munka, mint tevékenység egyidős az emberiséggel. A munka feladatorientált, tudatos, cél-, eredményorientált tevékenység, amely hatást gyakorol a személyiségre, a társas és magánéletre egyaránt. Minden egyénnek szüksége van olyan tevékenységre, amely személyiségének fejlődését segíti, motivált állapotát kielégíti, és amely következménye erkölcsi és/vagy anyagi megelégedettség.

A munka szerepe központi szerepet tölt be az egyén és a társadalom életében is. Az egyes történelmi korokban viszont nem volt mindig ugyanolyan a munka megítélése és szerepe.

A munkát a modern korban elsősorban közgazdasági és szociális szempontból vizsgálják, viszont az ezt megelőző korszakokban a munkának más dimenziói is szerepet játszottak, sőt azt mondhatnánk, a közgazdasági, általában a gazdasági szerepét háttérbe szorította a spirituális, vallási vagy filozófiai jellegű megítélés.

A középkort megelőző korszakokban, a nagy ókori, közel-keleti civilizációkban, a görög-római világban a munkának nem voltak olyan gazdasági, sőt filozófiai távlatai mint manapság. A munka valami magától értetődő dolog volt, ami felett nem nagyon kellett gondolkodni. Általánosságban azt lehet mondani, hogy a „munka” mint olyan egy szükséges rosszként szerepelt az emberek tudatában. A fizikai munka legnagyobb részét a legalantasabb társadalmi helyzetben lévő rabszolgák vagy plebejusok végezték el. Az úgynevezett szellemi munkát, vagy művészeti alkotások létrehozását nem tekintették munkának, hanem egy magasabbrendű szellemi-spirituális tevékenységnek.

A munka latinul=labor. Érdemes megvizsgálni, hogy pl. az ókori Rómában milyen jelentésrétegek tapadtak e kifejezéshez.

Az ősi latin nyelvben e szó döntően negatív jelentéssel rendelkezett. Ha bizonyos esetekben a tevékenységet jelölte általában -a gyakorolt tevékenységet, mint például a labor rei militáris kifejezésben -, az elsőleges jelentésében nemcsak a fáradozás, hajszoltság, kellemetlen erőfeszítés gondolatát fejezte ki, hanem a balsorsét, a kellemetlenségét, a büntetését, a teherét is. A görög kifejezés hasonló jelentéssel rendelkezett. A laborare szó a szenvedni jelentést is kifejezhette, az aggodalmat és gyötrődést. Quid ego laboravi? azt jelentette: Mi miatt gyötrődöm? Laborare ex renibus, ex capite azt jelentette: szenvedni a vese- vagy fejfájástól. Labor itineris: úti fáradság, kényelmetlenség stb.

A középkorban a munka szerepe és értéke a keresztény szemléletből adódóan átfogalmazódott. Már nem lenézett dolognak számított, hanem valami olyannak, ami egyrészt a bibliai „bűnbeesés” következménye, tehát alapvetően negatív, de egyben egy olyan dolognak is, ami közelebb vihet Istenhez az alázatosság, az önmegtagadás, valamint a mások karitatív szolgálata által. Tehát egyértelműen pozitív jellegzetességgel is rendelkezett. Gondoljunk csak a szerzetesrendek közösségszolgáló, közösségépítő munkavégzésére, az „ora et labora” = „imádkozzál és dolgozzál” parancsának jegyében.

Azonban a munkának a gazdasági vonulata ebben a korban is teljességgel hiányzott. Megítélése és értéke vallási és spirituális szempontokat követett.

Aztán a XVII-XVIII. századtól kezdve, a munka megítélésében gyökeres változás állott be. A felvilágosodás és a materialista világszemlélet elterjedésével egyre inkább kikoptak a munka megítélésében addig fő szerepet játszó morális és spirituális szempontok és a munka egyre inkább közgazdasági és szociális kérdéssé vált.

Ennek a folyamatnak egyik csúcs (vagy mély-)pontja volt aztán a XX. század két nagy totalitárius rendszerének, a nemzetiszocialista és kommunista államoknak a munkafelfogása. A munka (főként a kommunista államokban) mintegy valláspótlékká vált, amely köré a mindennapi élet és az emberek élete is szerveződött. Aki jól és sokat dolgozott, azt elismerték, kiemelték. Mindenkinek kötelessége volt a lehető legtöbbet dolgozni, a munkából való hiányzást az állami erőszak eszközeivel szigorúan megbüntették. Munkaállamok alakultak, a munkás mintegy kultikus figurává vált (legalábbis a retorikában, a szólamokban).

Napjaink globalizálódó világában a munkának mint társadalmi tényezőnek felemás a megítélése. Egyrészt sokaknál nyűg és kényszer, lélekölő robot, másoknál azonban (akik szeretik amivel foglalkoznak) önbeteljesítő, önmegvalósító örömforrás. Ez utóbbi esetben a munka magasabbrendű dimenziói valósulnak meg a munkavégzésben. A társadalmi megítélésben mai is kulcsszerepet játszik az illető munkaköre, pozíciója, az általa ellátott munka.

Sajnos azonban a munka materialista, gazdaságközpontú felfogása ma is egyeduralkodó a munkával foglalkozó tudományágakban és a közgondolkodásban is. Pedig a munkától elválaszthatatlan a mögötte rejlő ember, egyedi, megismételhetetlen személyiségével, lelki és szellemi dimenzióival.

Sommázásképpen had idézzünk Julius Evola olasz bölcselőtől, aki kritikusan így ír a „munka” fogalmának változásáról :

„Egy rómainak sohasem jutott eszébe, hogy a labort egyfajta erénnyé és tár­sadalmi eszménnyé tegye. Nem lehet azt mondani, hogy az antik római civilizáció az időpazarlás, a semmirekellő életmód, a lustaság jegyében állt volna. Az igazság az, hogy ekkor rendelkeztek a „távolságok” érzésével. A »dolgozással« szembehe­lyezték a »működést«, mégpedig a magasabb értelemben vett működést. A »munka« megfelelt az emberi tevékenység homályos, anyagi, szolgai, vértelen formái­nak, olyan valakikre utalva, akik számára a tevékenységet a kényszer, a szükség vagy a kedvezőtlen sors jelölte ki (az antikvitás mások mellett a szolgaság metafizikáját is ismerte). Ezzel ellentétben volt olyan is, aki a megfelelő értelemben működött, aki a szabad, nem fizikai, tudatos, akaratlagos és bizonyos fokig érdektelen aktivitás formáit valósította meg. Ámde azzal kapcsolatban, akinek a materiális aktivitás így működött, vagyis egyfajta kvalitatív jelleggel és igazi, szabad elhivatottság alapján, a »munka« kifejezést nem alkalmazták; ő artifex (más kifejezéssel opifex) volt, és a megfelelő irányulása megőrződött a későbbi korokban is a tradicionális kézműves társaságok világában és stílusában.

A kérdéses szó jelentésének és érvényének a változása tehát a nyugati világban lezajló plebejizálódás nagyon világos jele; olyan civilizációról van itt sző, amelyik egyre inkább a társadalmi hierarchia legmélyebb rétegeit hozza működésbe. A munka modern »kultusza« különösen súlyos eltévelyedés, mert manapság olyannyira, mint soha máskor az iparosodás, a gépesedés és a tömegek névtelen termelő munkájának rendszerében a munka maga szükségképpen elvesztene minden esetleges és magasabb érvényét. Noha eljutottunk oda, hogy a „munka vallásáról”, a »munka humanizmusáról” és a „munka államáról” beszélnek, hogy a munkából mindenki számára előírt erkölcsi és társadalmi parancsolatot csináltak, mégis a helyzet visszássága majdhogynem megadhatja az el hombre que trabaja pierde un tiempo precioso (»az az ember, aki dolgozik, értékes időt veszít«) spanyol mondás értelmét.

Más alkalommal módunk nyílott feltárni azt, hogy a tradicionális világ annál a ténynél fogva is szembehelyezkedik a modern világgal, hogy miközben az elsőben még a »munka« is gyakorta képes volt az »akció«, »mű« és »művészet« sajátosságaival rendelkezni, ma az történik, hogy még az akció és a művészet is a »munka« jellemzőit ölti magára, vagyis megkötött, homályos tevékenységét, amely irányultsága nem az elhivatottságon alapszik, hanem a szükségleten, sőt a kereslet és a haszon figyelembevételén.”