A II. világháború idejére a magyarországi cigány népesség, melynek száma 200 ezer főre becsülhető, már döntő többségben letelepedett, s egyéb tekintetben is a hagyományos cigány életmódtól eltérő életvitelt folytatott.

A két világháború között a régi foglalkozások eltűnése rohamossá vált, a válságokkal tarkított technikai, társadalmi fejlődéssel egyre kevésbé tudtak lépést tartani a cigányok. Súlyosbította a helyzetet az erős cigány bevándorlás a környező országokból, és a jóval kevesebb munkalehetőségen egyre több romának kellett osztoznia. Így anyagi, szociális, kulturális leszakadásuk a többségi társadalomtól rohamos ütemben gyorsult.

Helyzetük az 1944-es rezsim idején jelentősen súlyosbodott, a hatóságok radikális eszközökkel (átnevelés, civilizálás) akarták a „cigánykérdést” megoldani, ami végül népirtásba torkollott.

A háború vége a cigányok számára mindenek előtt az életben maradást, a megsemmisítéstől való megmenekülést jelentette. Az 1947—48-ig tartó demokratikus időszak nagymértékben megváltoztatta a cigányságnak az egész társadalommal való viszonyát.

Az 1944 előtti tekintélyelvű rendszer nem ismerte el egyenjogúnak a cigányokat, a demokrácia viszont az egyenjogúság elvét hirdette meg. Az újonnan létrejött — és a csendőrség szerepét vidéken felváltó — rendőrség ugyan a politikai harc eszközévé vált, de a faji vagy etnikai megkülönböztetés tiltott volt számára, személyi állománya miatt pedig társadalmi téren alapvetően szegénypárti volt.

A bekövetkező változások fent említett, egyértelműen pozitív hatásai mellett azonban gazdasági téren a romák súlyos veszteségeket szenvedtek el. A társadalmi változások eredményeképpen eltűntek azok a fogyasztói rétegek, melyek a tradicionális cigány foglalkozások (zenélés, különböző kézműves mesterségek, kereskedés) piacát jelentették

Az 1945. évi földosztás során a szegényparasztok és a mezőgazdaságból élő nincstelenek jutottak földterülethez. A cigányok egy része mezőgazdasági idénymunkából tartotta fenn magát, a földosztásból azonban mégis kimaradtak.

Az ötvenes évek elején elindult iparosítás számos új munkahelyet teremtett, melyek főleg szakképzetlen munkaerőt igényeltek, így a romák tömegei jutottak munkához. A cigányság a mezőgazdaságból az ipar felé áramlott. Azonban a mezőgazdasági idénymunkák továbbra is fontos szerepet töltöttek be a cigány családok életében. Hiszen amíg a család férfitagja a szocialista gyárak, üzemek, kohók, bányák valamelyikében dolgozott, addig a nők és gyerekek a mezőgazdaságban vállaltak alkalmi munkát.

Az 1971. évi országos felmérés adatai szerint a munkaképes korú (15-59 éves) cigány férfiak 85,2 százaléka volt aktív kereső, míg a teljes lakosság esetében 87,7 százalék. A nők foglalkoztatottságában nagyobb arányú különbség figyelhető meg. A munkaképes korú (15-54 éves) roma nők 30 százaléka volt aktív kereső, a teljes lakosság körében 64 százalék.

A rendszerváltást követően az alacsony iskolai végzettséggel is betölthető, szakképzettséget nem igénylő munkahelyek szűntek meg, ahol a roma népesség többsége korábban dolgozott.

Az 1993. évi országos cigány vizsgálat rendelkezésre álló adatai alapján év végére a teljes népességen belül a foglalkoztatottak aránya 65 százalék, a romáké 24 százalék. Ezen belül az aktív korú férfiaknál a foglalkoztatottak aránya a teljes népességben 64, a cigányoknál 29 százalék. A nők esetében a munkaképes korú nők 66 százaléka, a cigány nők 15 százaléka volt foglalkoztatott.

A 2003.-ban ismét elvégzett országos cigány felmérésből megállapítható, hogy a 15-74 éves roma népesség 21,3 százaléka volt foglalkoztatott, szemben az 1993. évi 22 százalékkal. A férfi népességből a foglalkoztatottak aránya 28 százalék, szemben az 1993-as 28,5 százalékkal. A női népességből 15 százalék a foglalkoztatott, ugyanúgy, mint 1993-ban. Országosan 2003. I. negyedévében a 15-74 éves népesség 49,98 százaléka, a férfiak 56,5 , a nők 43,7 százaléka volt foglalkoztatott. nem számottevő az eltérés.